LEMEZKRITIKA: Szikes - II (2016)

Vajdaság legütősebb (és valószínűleg egyetlen) stoner metal / desert rock bandája.

Hány vajdasági stoner metal / sludge / desert rock bandát ismersz? Egyet? Egyet se? Ez a színtér atom halott. Még mocsaraink sincsenek, legfeljebb csak szikes talaj. Itt jönnek képbe a kanizsai medvetáncoltató-bagolysimogatók, akik önerőből csinálnak olyan instrumentális fémet, mely kenderhevítészetileg és sörivászatilag teljes mértékben ideális.

Ez az új, háromszámos EP egy nagyon picit eltér az előző lemez által megalapozott irányvonaltól (amit ha még nem hallottál, hallgasd meg most), de tényleg csak egy hangyafasznyit. A korábbi anyag a vastag, ütős, vágtázó stoner metál és a Kyuss-féle sivatagi rákenról egyszerű, de nagyszerű kombinációja volt. Semmi világmegváltó, de nem is ez a cél, hanem az, hogy minden riff a helyén legyen és ott basszon oda, ahova kell. Ez jól is működött, de az új EP némileg újít ezen a recepten: a különböző témák jobban egybeszövődnek és apróbb mozzanatokat kombinálnak, együtt haladva egy erőteljesebb, szinte pszichedelikus kulmináció felé. A "tisza" című szám jól mutatja ezen újítás erejét, ahogyan csomó különböző hangulatot és életérzést átível a fenséges napfelkelte előtt tisztelgőtől a Zaječarskóval koccintón keresztül a strandpapucsban okádóig. Különösen mélyen karcol nálam ez a trekk, mivel kábé egész életemben Tiszamenti városokban éltem és csomó különböző kontextusban el tudom képzelni, hogy ez a nóta szól a háttérben, mint egy real-life soundtrack. Pecázáshoz vagy pálinka melletti csevapsütögetéshez jobb nem is kell. A "hold-járás" módszeresen, lassan kibontakozva halad az alattomosan sunnyogó groovetól az egyre súlyosbodó headbang-témákig, csak valamiért pont a legzúzósabb szekcióban véget ér a trekk. A csúcson kell abbahagyni, mi? Azért valami levezetés jó lett volna, mert így kábé olyan, mintha a zenekar fogta volna magát, hogy "ú de jól megpöngettük a gitárt, na most gyerünk a picsába sörözni" és kész, ennyi. Ettől függetlenül korrekt nóta, de a másik kettő között elhalványul. A harmadik, "szikes" című dal a fő, klimaktikus szerzemény. Az előzőekhez képest merőben más jellegű témákkal operál: dervispörgető, fejlecsavaró, tomboló alibaba riffelés törökös/arabos hatásokkal. Ez a szám is azt igazolja, hogy a banda nem fél kitörni a kényelmes sztónerkedés megszokott kerékvágásából egy újszerű megközelítés kedvéért, amit startból profin el is sajátítanak. Vokál még mindig nincs, az úgyis csak elbaszná az egészet.

Összességében ez egy igazán színvonalasan összedobott kis EP, nagy hiánypótló ezen a környéken, ahol nem sokan csinálnak hasonlót. Az ingyen letöltésért külön tisztelet jár. Támogasd a zenekart és igyál pálinkát!

Hallgasd meg + töltsd le:

LEMEZKRITIKA: Gigan - The Order of the False Eye (2008)

Hallucinogén sci-fi halálmetál egy idegen dimenzióból.

Ezt az elbaszást! Régóta ismerem ezt a zenekart, de sosem szenteltem rájuk sok figyelmet. Egyik újabb lemezük nagyon föl volt hypeolva mikor még friss volt, de akkor még nem igazán tudtak meggyőzni. Nemrég valamilyen listán rászaladtam erre, az első lemezükre. Dicsérték, hogy valami Obscura érás Gorgutsra hajazó brutalitás extra bizarrsággal és egy kis világűrrel vegyítve. Nem gondoltam, hogy ennyire igazuk van.

Pedig ahhoz képest tényleg! Ezen a lemezen van minden. Billentyűk, xilofon, theremin, amit akarsz. Most ne egy odanemillő, ügyetlen post-rock jellegű lötyögést képzelj el random blast szekciók között. Ez igen komoly, paraskizó sci-fi hatások által uralt argályos progresszív halálfém. Végig valamiféle mechanikus, idegen, szinte pszichedelikus disszonancia lappang a háttérben, de időnként egy-két furcsa dallam is előbújik a zajok fergetegéből. Nagyon kisérletezős anyag és így egészben nem is tudnám mihez hasonlítani, bár a Gorguts érezhetően mély nyomást gyakorolt a muzsikusok lelkére. Lehet nem kellett volna napokon át betrinyózva pörgetni az Obscurát repeaten. A Voivod elvontabb lemezeinek hatása is jelen van. Az experimentális virgonckodás görbülő gitárfintákban, rendellenes harmóniákban, abszurd kiállásokban és drone jellegű intermezzókban kulminál. Bármelyik irányból jöhet valami váratlan, agyfacsaró téma, de ez mind sziklaszilárd, masszív, modern death alapokra épül. A hangzás pöpec, tisztán szól minden és a sok hanghatás bőven elfér a profi keverés által megteremtett nagy aurális térben. Rendesen el lehet merülni benne. Kell is.

Bírom az ilyen flesseket, amikor évek óta tisztában vagyok egy banda létezésével, de érdekődés hiányában bottal se nyúlok a lemezeikhez... aztán amikor belehallgatok valamelyik korábbi anyagukba, eldobom az agyamat. Hatalmas ez az album, engem egyetlen hallgatással meggyőzött, még a 21 perces zárónóta is abszolút helyén van. Annyi viszont biztos, hogy megfelelő hangulatban kell meghallgatni, úgyhogy szerezzetek valami erős sativát, zárjatok be minden ajtót és ablakot, aztán merüljetek el a tudományos-fantasztikus okkultizmus bugyraiban.

Hallgass bele:

LEMEZKRITIKA: Ravencult - Morbid Blood (2011)

Kompromisszummentes black-thrash riff-fergeteg.

Be kell vallanom, hogy a black metal nem áll hozzám valami közel. Ritkán tudok elmerülni a hangulatában, sokszor pedig határozottan taszít az a fellengzős hozzáállás, amit a stílus képviselői az idők során társítottak és szinte kötelező komponensként integráltak a műfajba. Az extrém metál temérdek válfaja közül talán ezt pörgetem a legritkábban, de időnként rászaladok egy olyan lemezre, ami teljesen magávalragad. A görög Ravencult jelen kiadványa épp egy ilyen anyag, a mai dátum (2016.06.06.) pedig pont ideális egy kis sátáni fémzene hallgatására.

A Morbid Blood lemezen tipikus black metal toposzok dominálnak: vér, áldozat, bosszú, halál, bűnhődés, megszállottság, satöbbi. Ezen a téren nem sok új ötlettel rukkolt elő a zenekar, de a zenei performansz minőségére való tekintettel hajlandó vagyok ezt megbocsátani. Mégis, miben más ez az anyag a többi új BM próbálkozásnál? Egy átlag rajongó gondolhatná, hogy a sallangokkal telepakolt műfaj potenciális innovátorai talán a Deathspell Omega vonalát követve tudnának új vért pumpálni a színtérbe, újraértelmezve a régi alaptételeket és elvontabb, mélyebb, szinte avantgárd elemekre cserélni a régi kliséket; vagy esetleg a Darkthrone útját járva egyre inkább lecsupaszítani a zenéjüket, megőrizve a legalapvetőbb elemeket egy ultra primitív, minimalista, szinte crust punk hangzással lealjasítva. A Ravencult le se szarja ezeket a kézenfekvő trendeket és nyolcvanas évek extrém fém hatásaihoz nyúl vissza inspirációért. Black és thrash metal egyszerű, de autentikus keveréke ez, melyben egyik stílus sem nyomja el a másikat - sodró lendület és nyakszaggató riffek tökéletes egyensúlya. A nyitódal és a címadó trekk kiválóan illusztrálják ezt a megközelítést: a szélvész sebességű BM zúzás fölvezetőként szolgál olyan erőteljes ős-thrash kiállásokhoz, amik belebasszák a fejed az asztalba önkívület alatt zajló headbangelés közben. Van pár egyéb érdekesség is, például a "Winds of Damnation" című szám lassú szekciójáról rögtön az Inquisition ugrott be, mely szintén azon kevés black metal banda közé tartozik, akiket határozottan kedvelek. Szintén érdemes kiemelni a "With Hunger in Eyes" című dalt, ami hátborzongató érzést kelt a disszonáns/dallamos kontrasztok és kegyetlenül fogós thrash témák vegyítésével. A többi szám se gyengébb az imént említetteknél, nagyon jellegzetes hangulata és felépítése van mindegyiknek, de nagyjából ugyanezeket az összetevőket kombinálja különböző módon, egyformán színvonalas végeredménnyel.

Egy szó, mint száz: ez a lemez azon ritka black metal anyagok közé tartozik, melyet bármikor szívesen előveszek. Ignorálja a modern BM sallangjait és trendjeit, a régi BM toposzokat csak a szükséges mértékben viszi túlzásba, a thrash hatás pedig hibátlanul illeszkedik mindehhez. Nincs benne mit túlmisztifikálni, ez egyszerűen egy profin kivitelezett, brutális riffekkel telepakolt black-thrash zúzda.

Hallgasd meg:

LEMEZKRITIKA: UxDxS - Too Fast For Love (2014)

Goreviolence Nordvest módra.

Íme egy igazán találó című lemez egy fiatal koppenhágai formációtól, akik alig több, mint 15 perc alatt a borítón illusztrált módon szakítják le az arcod. Na de mi az a goreviolence? Te is bírod az ilyen látszólag véletlenszerűen kieszmélt stílusokat, mi? Nagyjából annyiról van szó, hogy goregrind + powerviolence, ezzel a képlettel pedig baj nem lehet.

Zenéjükben oldschool grind keveredik Regurgitate jellegű gore zúzással, bugyborékolós torzított vokállal és hácépankos belassulásokkal felélénkítve. A "Nordvest Smokerstil" című nyitódal alattomosan kúszó, iszapos témákkal indít, lassan fokozva a tempót, belendítve a hallgatót a közeledő drimboláshoz. Több szám utal még a kenderfogyasztásra, mint például a "Reefer Karma," a "Strangled In Morbid Smoke," vagy a "G-13." Legutóbbi címét egy olyan kenderfajta ihlette, mely a városi legenda szerint a '60-as évek végén a CIA, FBI, és egyéb ügynökségek által volt genetikailag módosítva és fejlesztve, mint egy állami szuperfű. Természetesen ezek mind kegyetlen grind számok. Személyes kedvencem talán a "Fistful Of Suicide," melyet egyik koncertjük során az alábbi szöveggel konferáltak fel: "This song is about punching yourself to death." A humor sose maradhat el a képletből, ezt pedig az olyan trekkek illusztrálják, mint a "Fuck Bitches Get Monetz" vagy a zárónóta, mely egy fölpörgetett Turbonegro földolgozás. A hangzás precíz, de igen vastag, az időnkénti gargarizálós hörgés pedig extra súlyt nyom az amúgyis súlyos súlyossághoz. A számok közül csak kettő tart két percnél tovább, de bízhatsz benne, hogy azok is ugyanolyan lényegretörőek, mint a többi. Ráadásul mindezt ingyen letöltheted.

A dán UxDxS bemutatkozó lemezét bátran ajánlom mindenkinek, aki nem faszarcú és szereti a blastbeateket, de nem fakad sírva egy kis torzított vokáltól. Az album egyetlen hibája, hogy túl hamar vége van.

Hallgasd meg + töltsd le: