LEMEZKRITIKA: Stonehelm - Stonehelm (2010)

Kábszeres mocsármetál okkult kilengésekkel.

A kaliforniai Stonehelm egyetlen nagylemeze egy hibátlanul szétklisézett stoner doom alkotás. Tisztelgés a Black Sabbath és a rituális kenderhevítés előtt; ima a gigászi gubákkal körülvett, kecskefejű fűisten oltáránál. Tipik olyan zene, ami a szükségtelen kisérletezés erőltetése helyett a negyven évvel ezelőtti ős-doom étoszt hivatott előidézni egy kis extra pszichulással és komolyanvehetetlen szimbolikával a szó szoros értelmében megfűszerezve.

A borító szinte mindent elmond. Kell egyáltalán magyarázni, hogy ez a lemez hogyan szól? Vibráló fuzz, traktor súlyú riffek, mindent elsöprő groove, bongból visszhangzó vokál, feszes középtempó és elszállós belassulások erősen pszichedelikus beütéssel. Egy jól bevált recept sallangok nélkül - tipikus Sabbath worship extra szigorral. Ezzel nincs is baj, mert annak ellenére, hogy számos zenekar műveli ezt a stílust, elég kevés tud ilyen jól kivitelezett anyagot lerakni arra a bizonyos asztalra. A megszokott toposzok mellé viszont érdekes pluszt dobnak az olyan számok, mint a Conan, a Barbár című filmből idéző "Hyborian Tale," vagy a röhejes, de igazán kreatív "Zombie Apocalypse 420." Személyes kedvencem a "Scumbag," mely a nihilisztikus hedonizmus legtökösebb és leggrúvibb himnusza. Ennyi az össz dalszöveg:

Smoke Weed

Snort Coke

Get Drunk

Chase Dope

Fuck Sluts

Take Drugs

Hate Everyone

A Life Of Scum 

Semmi tekerótiázás vagy absztrakt szóképekkel való köntörfalazás. Ez a nagyon konkrét és leplezetlen züllöttség az, ami a Stonehelm zenéjét jellemzi és szerintem ettől (is) olyan meggyőző. Ha bejön az Electric Wizard okkult kábszeres stílusa, de kicsit több lendületet és nyers, headbang-kötelező zúzást kevernél a füstszagú metálkotyvalékba, a Stonehelm tökéletes választás számodra. Tömd meg jól a bongot, ez a lemez garantáltan behorpasztja majd a búrád!

Hallgasd meg:

LEMEZKRITIKA: Discordance Axis - The Inalienable Dreamless (2000)

Stílusreformáló, elvont grind alapmű.

Sokat agyaltam, hogy vajon miféle zenéről írjak most ismertetőt. Talán egy ősrégi klasszikusról, vagy inkább valami kevésbé ismert új cuccról? Ez a furmányos grind opusz egy kicsit mindkettő, de igazából egyik se. 16 éve adták ki, úgyhogy korántsem új, de merőben eltér a nyolcvanas évek végén megalapozott grindcore irányvonalától. Ismeretlennek se mondanám, mivel jópár újabb bandát ez a nem hétköznapi vonal ihletett (pl. Noisear, Priapus, vagy a korábban említett Horsebastard). Nézzük hát miféle dolog ez a Discordance Axis.

Kegyetlenül intenzív grindcore, annyi biztos, de sok alapvető dolgot illetően merőben más a nagyöregeknél. Egyrészt mondjuk nincs basszusgitár. Másrészt a zene instrumentális oldala matekozós, technikás, összetett. Nem egy lecsupaszított korai Napalm Death vagy Carcass fazon, inkább épp a szöges ellentétje. Harmadrészt a társadalmi-politikai-háborús-gyilkolászós szövegvilág le lett cserélve elvont versekre, melyek depresszív introspeckiótól kezdve sci-fi anime narratívákig mindenfélét tartalmaznak. Még a borító se egy tipik grind kollázs - sehol egy gázmaszk, töltény, koponya, vagy disznófejű öltönyös. A vokál pszichotikus és szinte végig fülsüketítően magas, csak időnként vált mélyebb hörgésre. Az énekes Jon Chang bácsi érezhetően sokat cimbizett Seth Putnammal (akiről ha nem tudod kicsoda, hát kapd be a tököm). A dobok mögött Dave Witte csücsül, aki többtucat színvonalas bandában verte már a bőrt, de a leggyorsabban talán ezzel a formációval csapatta. A zenekar feloszlott valamikor a kétezres évek elején, amikor a gitáros Rob Marton rohamot kapott a színpadon, mert túl közel állt az erősítőhöz. Képzelheted milyen témákat tolt a faszi! Határozottan kényelmetlen és nyugtalanító disszonancia uralja az egész lemezt, ami furcsa módon illeszkedik a technikai bravúrossághoz. Kiszámíthatatlan, szögletes riffhurrikánok facsarják ki a tudatod, miközben egy elmeháborodott üvöltözik japán rajzfilmekről úgy, hogy fájjon. Teljesen elsodor, kiborít és fölzaklat. Erre az albumra simán rá lehet mondani, hogy egy "modern klasszikus," de azt is el tudom képzelni, hogy egyes puristák elkönyvelik céltalan hipszter művészgrindnak. Nekem az előbbi jobban tetszik, de elfogult vagyok; a The Inalienable Dreamless rég hozzámnőtt már.

Őszintén szólva nekem első hallásra ez a lemez nem jött be egyáltalán. Hiányzott a basszus, baszta a fülem a vokál, keresni kellett a "groove"-ot. Hunyorogva hallgattam, annyira mart a disszonancia és a véletlenszerűnek ható tagoltság. Teljesen új volt számomra ez a fajta grind és ha nem is értettem teljesen, éreztem benne valami eddig ismeretlen energiát. Kellett néhány próbálkozás, mire elkezdtem értékelni, de nem adtam fel… aztán jött egy pont, amikor az egész "leesett" és majd' összefostam magam. Azóta rendszeresen szól, természetesen magas hangerőn. Ha egyszer ráérzel a megfelelő hullámhosszra, abszolút katartikus, ahogy seggig karcol.

Hallgasd Meg:

LEMEZVÁRÓ: Defeated Sanity - Disposal of the Dead & Dharmata

Van, aki gyorsan szereti és van, aki lassan. Van, aki szerint csak a technika számít és olyan is van, aki szerint egy sima régimódi döngölésnél nincs jobb. Természetesen death metalról beszélek, ez a kiadvány pedig garantáltan kielégíti mindegyik rajongótábor elvárásait. A német Defeated Sanity egy igen furcsa lemezzel készül előrukkolni, mely kettő EP-ből áll: a Disposal of the Dead és a Dharmata.

Előbbi egy rendkívül primitív, ultra-bunkó, ősparaszt halálmetál opusz, mely "a kevesebb több" megközelítéssel pakol a hallgató elé lecsupaszított és sallangoktól mentes brutalitást. Az alant található "Suttee" [ejtsd: "szati"] című szám engem azonnal megragadt és jól földhöz is baszott már az első hallgatás alkalmával. Brodequin jellegű irgalmatlan csapatás és barbár belassulások váltogatják egymást. A koszos, mély hangzás kábító lüktetést ad a dalnak, mely tökéletes összhangban van az atom egyszerű témák által létrehozott ősember-hangulattal. A trekk egy ma már betiltott indiai rituáléről kapta nevét, mely során egy férj halálakor a feleség tűzbeveti magát. Durva!

 

Utóbbi pedig egy omázs a régi progresszív death metal bandáknak. Itt a Cynic vokálosát hívták segítségül és egy merőben más kivitelezésű zenét kapunk. Több a középtempó, hirtelen váltás, kisérletezés; aszimmetrikus témák és váratlan fordulatok tömkelege vár minden percben. A hangzás sem egy összemosott szutyok, inkább a kilencvenes évek legelejét idéző, korai tech death beütésű. Igazi old school cucc és milliószor okosabb a tucatgyártott svéd-death koppintásoknál. Nekem például egyazegyben az Atheist ugrott be róla, ami dicséretes. Schuldiner bácsi rína örömében, ha hallaná!

Rég volt már, hogy rendesen vártam egy új lemez megjelenését, de erre igazán kíváncsi vagyok. Két totál más megközelítésű, profi halálmetál anyag egyben, ugyanattól a zenekartól. Ilyennel azért nem sűrűn találkozik az ember.

LEMEZKRITIKA: Horsebastard - Giraffetermath (2014)

IDEGBETEG DRÓGÁS GRIND ŐRÜLET.

EZ A SZÉTNARKÓZOTT ZENEKAR AZ ÖNELÉGÜLT STRAIGHT EDGE FASZFEJSÉG ANTITÉZISE, EZÉRT PEDIG MAXIMÁLISAN TISZTELEM ŐKET. FULL KÉSZEN VANNAK ÉS EZ A BORÍTÓTÓL KEZDVE A SZÁMCÍMEKEN ÁT A LEGAPRÓBB ZENEI NÜANSZOKIG ÉREZHETŐ. TERMINATOR HORSE VS. 50% BLACK METAL ROBOCOP!!!

A Giraffetermath EGY IDEGBAJOS, DALLAMTALAN, ÁM HUMORTÓL NEM MENTES MŰALKOTÁS, AMI NÉHA VISÍTÓAN DISSZONÁNS DISCORDANCE AXIS SZÁMOKRA EMLÉKEZTET, NÉHA PEDIG "STOP-AND-GO" POWERVIOLENCE ELEMEKKEL DOLGOZIK. SOK A MATEK, MÉGTÖBB A KISZÁMÍTHATATLAN FORDULAT, HIRTELEN MEGÁLLÁS, HIRTELENEBB BEGYORSULÁS. HA NEM ISMERED A TRACKLISTET, MEG SE TUDOD ÁLLAPÍTANI, HOGY MIKOR VAN VÉGE EGY SZÁMNAK ÉS MIKOR KEZDŐDIK A KÖVETKEZŐ. EZ A BIZARR TAGOLTSÁG, ROBBANÉKONYSÁG, TÖREDEZETTSÉGGEL KOMBINÁLT ARCBAMÁSZÓ AGRESSZIÓ VÉGIG CSAPKOD ÉS SOSE HAGY NYUGODNI. A VOKÁLOS ÚGY ORDÍT, MINTHA VALAMI BAJA LENNE; ÉREZNI LEHET A HOMLOKÁN FESZÜLŐ EREKET. A HANGSZEREKET MINTHA SZÉTSPURIZOTT SKIZOFRÉN VADEMBEREK NYÚZNÁK. POÉNOS INTRÓK VANNAK VÉLETLENSZERŰEN ELSZÓRVA ITT-OTT, HOGY MÉGINKÁBB NE ÉRTSED MIRŐL VAN SZÓ, DE MAGA A ZENE IS RENDSZERESEN ÁTMEGY RÖHEJBE A DURVULÁS VÉGLETEKIG VALÓ FOKOZÁSÁVAL ÉS VÁRATLANUL HUNCUT FORDULATOK BEIKTATÁSÁVAL, AMIK GARANTÁLTAN ÁTHÁGJÁK AZ ELVÁRÁSHORIZONTOD. 

EZ EGY SOUNTRACK AHHOZ A PISZCHÓZISHOZ, AMIT TÖBB NAP KETAMIN- ÉS METAMFETAMIN-FOGYASZTÁS IDÉZ ELŐ. A FASZIK ANNYI TRINYÓT MEGZABÁLTAK, HOGY ÚGYMARADTAK ÉS SOSE JÖTTEK VISSZA. ITT EGY VIDEOKLIP TŐLÜK, SZEMMEL LÁTHATÓAN EGYÁLTALÁN NEM TÚLOZTAM. EMLÍTETTEM MÁR, HOGY A LEMEZ INGYEN LETÖLTHETŐ? HATALMAS RESPECT A HORSEBASTARD ZENEKARNAK ÉS A TISZTELETREMÉLTÓAN ZÜLLÖTT ÉTOSZNAK, AMIT KÉPVISELNEK!

HALLGASD MEG + TÖLTSD LE:

 

LEMEZKRITIKA: Necrovore - Divus De Mortuus (1987)

Ki a tököm az a Morbid Angel?!

A texasi Necrovore ’87-es demója egy kultikus gyöngyszem a death metal korai érájából. Ekkor még nem voltak kiéleződve és konkrétan definiálva az extrém metálzene külön válfajai. Valahogy minden a thrash túlfokozott, elcsavart, cudarságilag „továbbvitt” concepciójára hajazott, a különféle új hangzásvilágok és attitűdök zűrzavarában pedig sokan új nevet találtak ki a saját stílusuknak. Ahány különböző helyen olvasok róla, annyi más véleményt és anekdotát találok a „death metal” címke első használatára zenészektől és rajongóktól egyaránt... kurvára nem számít egyébként, hogy kinek az agya adta ki, vagy ki vetette először papírra ezt a szókombinációt. Az viszont sokkal inkább érdekes, hogy ebben a fura korszakban, ahol ugyan volt egy Seven Churches, az Altars of Madness még ötleti síkon se létezett, a Scream Bloody Gore pedig csak pár hónap múlva lesz fölvéve, ezek a texasi ártányok kinyomták ezt a beteg demót és persze lófasz nem hallgatja őket azóta se.

Na de miért olyan érdekes a Necrovore? Mondjuk azért, mert saját korukat megelőzve nyomták a nagyon konkrét halálfémet nyolcvanhétben. Zeneileg egy primitívebb, nyersebb Morbid Angel, ahol klasszikus zene által inspirált grandiózus kiállások helyett konstans büntetést kapsz az arcodba. Nem kegyelmez egy pillanatig se, mind a négy szám el akar taposni, le akar igázni, ostorral akar csapkodni. Tulajdonképpen ugyanaz a kategória, mint a korai Possessed, Obituary és Death albumok, csak velük ellentétben sose lett híres. Nagyon mogorva, humorérzéktől mentes, maliciózus cucc ez. A hangzás egy szar – ugyebár demóról van szó, ami majd’ harminc éve lett fölvéve, majd ritkasága miatt szét is lett bootleggelve – bár itt is az van, hogy „mihez képest?” Szóval a felvétel jellegéhez mérve abszolút korrekt, ugyanis meg tudod állapítani, hogy melyik hangszer melyik, de ne számíts precízen elkülönülő gitársávokra, széttriggerelt lábdobokra, vagy bármiféle stúdióvarázslatra. Sistereg, koszos, mocskos. Ez egy ilyen zene, ez a retek hangzás pedig együttműködik vele, extra mélységet adva a belőle áradó idegen, gonosz atmoszférának. 

A Necrovore együttes egyetlen demót adott ki és eltűnt örökre – béke poraikra, aldott legyen a nevük nagyképű halálmetál elitisták között. Szerencsére ma már könnyű beszerezni a zenéjüket. Én kábé tíz éve grebáztam valami seggfejtől Soulseeken, aki azt mondta, hogy wigger vagyok, mert szeretem a Dying Fetust. Ezzel szemben most akár meghallgathatjátok az egészet jutubon. Ínyenceknek határozottan jó csemege lesz, kezdőknek viszont valami kevésbé nyerset ajánlanék, például az első bekezdésben említett három alapmű bármelyikét. Kűggyed!

Hallgasd meg: 

LEMEZKRITIKA: Rezume - Fragment of Blessedness Spermicide (2013)

Pornográf brutalitás Indonéziából.

Indonézia a brutal death metal fellegvára. Negyedmilliárd emberrel a világ negyedik legnépesebb országa, ahol az elnök egy metalhead, a férfilakosság kétharmada dohányzik, az egy főre jutó brutal death bandák számát pedig talán csak egyes észak-amerikai vagy Skandináv országok tudják überelni. Ennek fényében nyugodtan állíthatjuk, hogy az indonézek nagyon készen vannak, ezt pedig kiválóan illusztrálja a Rezume zenekar.

Bali trópusi szigete valószínűleg inkább a szörfözésről vagy a drogcsempészek sortűzzel való kivégzéséről híres, mintsem slam death bandáiról. Annyira én se vagyok jártas a helyi slam színtér terén, annyit viszont tudok, hogy gecisokan vannak és egész minőségi cuccot nyomnak. A Rezume zenekar külön figyelmet érdemel már csak ez az egy lemez miatt. Mi ez a borító?! Faszbuk oldalukon található leírásuk szerint "BRUTALITY DEATH METAL SLAM WITH PORN ATTITUDE." Asszem ez mindent elmond.

A Fragment of Blessedness Spermicide lemez igazából semmi világmegváltót nem csinál és nyilvánvalóan nem is tűzött ki maga elé ilyesféle célt. Egyszerű a recept: gyors brutal death hirtelen váltásokkal, aránylag egyszerű témákkal, teletűzdelve döngölő slam riffekkel. A vokál belégzős-disznóvágós, illetve guttural-okádós – egyszerű, de működik. Előkerül vagy nyolc mázsa pinch harmonic "besípolás" a fokozott pszichulás kedvéért, a tempóváltásokat pedig jól bevált (és teljesen fasza) módszerrel hangsúlyozza ki a dobos. Most arra gondolok, amikor egy lassú résznél a lábdobok laza lépkedés után hirtelen megszaporodnak és csak terítik alád a szőnyeget, aztán persze visszajön a blast tempó. Mint minden jó slamnél, a vontatott és középtempós témák itt néha jobban hajaznak valami döce hip-hop jellegű zenére, amit egy kiégett strigó eresztene csutka hangerőn low-rider verdájából, mint szigorú metálra, a helyeslő bólogatást és derékből headbangelést viszont ez  jelentősen hamarabb kiprovokálja. "Vontatott" alatt nehogy azt értsd, hogy hamar rá fogsz unni, ugyanis ez a banda egy perc pihenőt se ad. Itt a lassú részek általában a zenei klimaxot jelölik, a hirtelen begyorsulások pedig meg-megzavarják a szokványos bunkó bólogatást. A folyamatos egrecírozást legjobban a "Fucking Every Hole" című szám illusztrálja, amiben tényleg egyetlen fölösleges téma sincs. Amelyik riff nem slam riff, az csak fölvezető több, fokozatosan durvuló slam riffhez, amik egymásra épülve kurvanagyot csattannak a hallgató koponyáján. 

Kegyetlenül bunkó ez a hanganyag és valószínűleg sokkal hülyébb leszel miután végighallgatod, de a kellemes zsibogás megmarad, szóval teljesen megéri. Nem egy innovatív műalkotás, nincsenek benne forradalmian új ötletek, a maga műfajában viszont egy minden szempontból kiváló, stabil lemez, amit tiszta szívből ajánlok minden slam death rajongó számára.

Hallgass bele: