Sokat agyaltam, hogy vajon miféle zenéről írjak most ismertetőt. Talán egy ősrégi klasszikusról, vagy inkább valami kevésbé ismert új cuccról? Ez a furmányos grind opusz egy kicsit mindkettő, de igazából egyik se. 16 éve adták ki, úgyhogy korántsem új, de merőben eltér a nyolcvanas évek végén megalapozott grindcore irányvonalától. Ismeretlennek se mondanám, mivel jópár újabb bandát ez a nem hétköznapi vonal ihletett (pl. Noisear, Priapus, vagy a korábban említett Horsebastard). Nézzük hát miféle dolog ez a Discordance Axis.
Kegyetlenül intenzív grindcore, annyi biztos, de sok alapvető dolgot illetően merőben más a nagyöregeknél. Egyrészt mondjuk nincs basszusgitár. Másrészt a zene instrumentális oldala matekozós, technikás, összetett. Nem egy lecsupaszított korai Napalm Death vagy Carcass fazon, inkább épp a szöges ellentétje. Harmadrészt a társadalmi-politikai-háborús-gyilkolászós szövegvilág le lett cserélve elvont versekre, melyek depresszív introspeckiótól kezdve sci-fi anime narratívákig mindenfélét tartalmaznak. Még a borító se egy tipik grind kollázs - sehol egy gázmaszk, töltény, koponya, vagy disznófejű öltönyös. A vokál pszichotikus és szinte végig fülsüketítően magas, csak időnként vált mélyebb hörgésre. Az énekes Jon Chang bácsi érezhetően sokat cimbizett Seth Putnammal (akiről ha nem tudod kicsoda, hát kapd be a tököm). A dobok mögött Dave Witte csücsül, aki többtucat színvonalas bandában verte már a bőrt, de a leggyorsabban talán ezzel a formációval csapatta. A zenekar feloszlott valamikor a kétezres évek elején, amikor a gitáros Rob Marton rohamot kapott a színpadon, mert túl közel állt az erősítőhöz. Képzelheted milyen témákat tolt a faszi! Határozottan kényelmetlen és nyugtalanító disszonancia uralja az egész lemezt, ami furcsa módon illeszkedik a technikai bravúrossághoz. Kiszámíthatatlan, szögletes riffhurrikánok facsarják ki a tudatod, miközben egy elmeháborodott üvöltözik japán rajzfilmekről úgy, hogy fájjon. Teljesen elsodor, kiborít és fölzaklat. Erre az albumra simán rá lehet mondani, hogy egy "modern klasszikus," de azt is el tudom képzelni, hogy egyes puristák elkönyvelik céltalan hipszter művészgrindnak. Nekem az előbbi jobban tetszik, de elfogult vagyok; a The Inalienable Dreamless rég hozzámnőtt már.
Őszintén szólva nekem első hallásra ez a lemez nem jött be egyáltalán. Hiányzott a basszus, baszta a fülem a vokál, keresni kellett a "groove"-ot. Hunyorogva hallgattam, annyira mart a disszonancia és a véletlenszerűnek ható tagoltság. Teljesen új volt számomra ez a fajta grind és ha nem is értettem teljesen, éreztem benne valami eddig ismeretlen energiát. Kellett néhány próbálkozás, mire elkezdtem értékelni, de nem adtam fel… aztán jött egy pont, amikor az egész "leesett" és majd' összefostam magam. Azóta rendszeresen szól, természetesen magas hangerőn. Ha egyszer ráérzel a megfelelő hullámhosszra, abszolút katartikus, ahogy seggig karcol.
Hallgasd Meg:
